|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 10 találat | lapozás: 1-10 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Molnár Béla 1996. november 4.Tófalvi Zoltán az 1956 és 1960 közötti bebörtönzött túlélőkkel elment a régi szenvedés színhelyeire és börtöneibe. Még az erdélyi magyar közvélemény is alig tud valamit arról, hogy az 1957-es, Szoboszlay Aladár magyarpécskai plébános nevével fémjelzett perben "államellenes összeesküvés vádjával bíróság elé állított 57 személy közül 11-re mondták ki a halálos ítéletet és 10-et ki is végeztek: Szoboszlay Aladár pécskai és Ábrahám Árpád torjai katolikus plébánost, báró Huszár József volt földbirtokost, dr. Orbán Károly marosvásárhelyi, dr. Kónya István kézdivásárhelyi ügyvédet, dr. Fintanar Alexandru aradi ügyvédet, Tamás Dezső csíksomlyói származású tisztviselőt, Tamás Imre csíksomlyói származású, temesvári tanítót, Orbán István csíktapolcai földművest, Lukács István magyarpécskai kereskedőt, Draganita Mogyorós Máriát is halálra ítélték, majd büntetését életfogytiglanira változtatták. - Az "érmihályfalvi csoport" 31 elítéltje közül 1958. dec. 3-án kivégezték Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkészt, dr. Hollós István tanárt, volt hadbíró századost, 1959-ben végezték ki Szíjgyártó Domokost. A Securitate vallatószobáiban elszenvedett kínzásokba belehalt a dr. Dobai István jogász által összeállított "ENSZ-memorandum" két vádlottja, Kertész Gábor és Nagy József. A peripravai kényszermunkatáborban /a Duna deltájában/ halt meg Demeter István. A börtönben elszenvedett embertelen bánásmód következtében az 1964-es szabadulás után nemsokára meghalt Molnár Béla, Kolumbán Bendegúz, Nyitrai Sándor, Böjthe Sándor, Adorján Dezső, Csatlós Csaba református lelkész, illetve teológus, valamint Grósz József, Bocz Ádám, Deák Géza peripravai "Golgotát járó". A börtönben halt meg az "érmihályfalvi csoport" egyik résztvevője, a 25 éves kényszermunkára ítélt Tordai János géplakatos. Az RMDSZ 1996 egyik legjelentősebb kezdeményezésének, az 1956-os forradalom legméltóbb romániai megemlékezésének tartotta Tófalvi Zoltán elhatározását, hogy végigjárják az egykori gulágokat és erről film készüljön. A budapesti DEKO Film 36 órás, a Román Televízió magyar adása 15 órás filmösszeállítást készített a "halálmenet" megismétléséről. Az utat végigjárók között volt dr. Csiha Kálmán református püspök /10 évre ítélték/, Mózes Árpád evangélikus püspök /18 évre ítélték/, Kiss Béla evangélikus püspök-helyettes, dr. Dobai István nemzetközi jogász /életfogytiglanra ítélték/, Fülöp G. Dénes, a marosvásárhelyi Vártemplom lelkésze /11 évre ítélték/, Veress Sándor, a Kis-Küküllő menti csoport vezetője /még 1957 januárjában is a magyar forradalmat éltető röpcédulákat terjesztettek!/, akit 20 évre ítéltek, Kacsó Tibor, a "fegyveres felkeléssel" vádolt csíkszeredai csoport vezetője /25 év kényszermunkára ítélték/, Puskás Attila biológus, aki Október 23-a című saját versét terjesztette /20 évre ítélték/, az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége és a Székely Ifjak Társasága, valamint a "Palotás-csoport" számos tagja, akiket annak idején 15-25 évre ítéltek. - Egyedül a marosvásárhelyi bíróságon 514 személy ellen hoztak különböző ítéleteket. Itt ítélték el az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége /EMISZ/ 75, a "Palotás-csoport" 24, a Székely Ifjak Társasága 9, a Puskás Attila nevével jelzett csíkszeredai tanárok, diákok 11 fős csoportját, a Kacsó Tibor nevéhez kapcsolt "fegyveres" felkelés 3 tagját, a csíkszeredai mezőgazdasági szakközépiskola 21 tanulóját /valamennyien román anyanyelvűek!/. Ezeken a tárgyalásokon a szabóból gyorstalpalással "hadbíró őrnaggyá" előléptetett Macskássi Pál elnökölt, aki a visszaemlékezések szerint több mint 80 személyre mondott ki a halálos ítéletet. /Új Magyarország, nov. 4./2003. október 23.Erdélyben 1956-ban nem volt forradalom, mégis megtorlások, bebörtönzések és megaláztatások sorozatát kellett elviselniük a magyaroknak. Erről vallanak az erdélyi 56-osok.Erdélyben a szekuritáté által elképzelt forradalmat vérbe fojtották, emlékezett a brassói Lay Imre. A magyar fiatalok alakította Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségének (EMISZ) akkori titkára úgy tudja, a megtorlás során 17 romániai magyart végeztek ki, de a románok közül is többet eltett láb alól az akkori hatalom. Az EMISZ azon a napon alakult meg Brassóban, amikor a szovjet csapatok 1956. november 4-én hajnalban támadást indítottak Budapest és a magyar szabadság ellen. Az EMISZ Fehéregyházán koszorúzott és emlékezett az 1848-49-es magyar szabadságharc hőseire. A kezdeményezés Brassóból Háromszékre is átterjedt, végül 1958 augusztusától kezdődően a szekuritáté 77 EMISZ-est tartóztatott le. Összesen 1117 évnyi börtönbüntetést kapott a 77 fiatal. Átjutott a határon az a négy baróti középiskolás diák, akik november 8-án, a forradalmárokhoz való csatlakozás reményében vágtak neki a román-magyar határnak. A "túra" egyetlen túlélője, a Sepsiszentgyörgyön élő Józsa Árpád Csaba emlékezett. Október 24-én és 25-én az iskolában megjelentek a pártaktivisták, és azt magyarázták, hogy Budapesten ellenforradalom van, Moyses Márton is szót kért, és azt kérdezte tőlük: miért hazudnak, miért nem mondják meg az igazat? Moyses akkor elsős gimnazista volt, akárcsak Kovács János, akik a csíkszentdomokosi Bíró Benjaminnal és Józsa Árpád Csabával társulva indultak Budapestre. Bíró és Józsa átjutottak a határon, de Kovács és Moyses eltévedtek, végül pedig hazatértek. Józsa és Bíró Debrecenben kaptak szállást és munkát, valamint továbbtanulási lehetőséget. 1957 március 15-én azonban a magyar hatóságok átadták őket a nagyváradi szekunak. Mindkettőjüket elítélték. Moyses 1960 októberében beiratkozott a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarára. Nyíltan vallotta, hogy a két egyetem erőszakos egyesítése voltaképpen a magyar universitas beolvasztását jelentette. Versekben is megfogalmazott álláspontjáért előbb 7, majd 2 év szabadságvesztésre ítélték, 1962-ben szabadult. A különböző tudományokban egyformán járatos fiatalembert a nagyajtai kollektív gazdaságba kényszerítették napszámosnak, Moyses 1970 februárjában a brassói kommunista pártszékház előtt tiltakozásul benzinnel leöntötte, majd felgyújtotta magát. Két hónap múlva belehalt sérüléseibe. A Marosvásárhelyen élő Szokoly Eleket Moysesszel majdnem egyidőben hurcolták el, és ítélték el. A Pro Europa Liga mai társelnöke így jellemezte néhai barátját: "Kétségtelen, hogy egy lángész pusztult el benne. És egyetérthetünk mindazokkal, akik azt vallják, ő a később érvényre jutó európai és erdélyi szellemiség mártírja." A sepsiszentgyörgyi származású, Németországban élő Gyertyánosi Csaba elmondta, a Mikó Kollégium gimnazistái voltak, amikor 1956 októberében elhatározták, tenniük kellene valamit a forradalom érdekében. Összegyűltek: Szabó Ütő Lajos, Gyertyánosi Gábor, Gyertyánosi Csaba - az ítéletek csökkenő sorrendjében -, Bordás Attila, Jancsó Csaba, Sándor Csaba, Molnár Béla és Jancsó Sándor. A Székely Ifjak Társasága (SZIT) 1957. március 15-én titokban koszorút helyezett el Sepsiszentgyörgyön az 1848-as hősök emlékművénél. "Ez volt az első koszorúzásunk, az első megmozdulásunk, és megpróbáltuk elhitetni magunkkal, hogy mégis csináltunk valamit" - emlékezett Gyertyánosi Csaba. 1958-ban azonban a szekuritáté felkészülten várta a diákokat az újabb koszorúzásnál. A fiúkat letartóztatták, a marosvásárhelyi katonai törvényszéken az ügyész életfogytiglant és halálbüntetést kért a SZIT-esekre, végül Macskási Pál hadbíró "beérte" 18, 15 és 10 éves ítéletekkel. /Benkő Levente: Tizenévesektől félt a kommunista hatalom. = Krónika (Kolozsvár), okt. 23./2003. október 25.A Németországban élő, sepsiszentgyörgyi Gyertyánosi Csaba emlékezett 1956-ra és a megtorlásra. A Székely Mikó Kollégiumba /Sepsiszentgyörgy/ járt és csoportot alakított iskolatársaival. Beszéltem Bordás Attilával, Jancsó Csabával, Szász Farkassal, Demeter Szabolccsal, Sándor Csabával, Molnár Bélával. Elhatározták, hogy megpróbálnak valamit tenni. Azon is gondolkoztak, hogy fegyvert kellene szerezni, de erre nem került sor. Az egyik gyűlésükön Ütő Szabó Lajos javasolta, hogy a szervezetnek a neve legyen Székely Ifjak Társasága. Így született meg a SZIT név. 1957-ben megkoszorúzták Sepsiszentgyörgyön a negyvennyolcas hősök sírját. Amikor feltették a koszorút, előrohantak a lesben álló szekusok. A bíró a hírhedt Macskási alezredes volt, a marosvásárhelyi katonai törvényszéken ítélték el őket.Az ügyész mindegyikükre halált, illetve életfogytiglant kért. Nagyon nagy büntetést kaptak, tizennyolc, tizenöt, tizenkettő, tíz, nyolc, hat, öt évet. Szamosújváron a börtönben verték az embereket. Az őrök elállták a folyosókat, celláról cellára szedték ki a rabokat, összeverték, s vitték vissza a cellába. Már a folyosón verték őket, majd jött a verőszobába, ott állt két hóhér. A két legkeményebb őrt választották ki erre a szerepre. Az egyiknek a kezében korbács volt, a másiknál olyan egy méter nyolcvan centi hosszú husáng. A szoba közepén volt egy pad, oda kellett lefeküdni. Huszonötöt vertek a rabra. Visszafelé a cellába ugyanúgy verték a rabot folyosón álló őrök. Gyertyánosi Csaba félholtan ért vissza a cellába egy ilyen verés után, a társak vizesborogatást hoztak, de az nem ért semmit, napokon keresztül nem tudott ülni. Egyik társát, Fülöp Sanyit még jobban elverték. Megverték a talpát, a tenyerét, amely a háromszorosára dagadt, az ujjai úgy elvastagodtak a rengeteg veréstől, hogy nem tudott fogni. Heteken keresztül etették a többiek. Egyszer az egyik fiú kérte, hogy maradhasson a cellában, mert fázik, rosszul érzi magát, nem tud kimenni sétálni. Megfogták, bevitték a verőszobába, addig rúgták, s addig verték, hogy leszakadt a veséje, és hét végére meghalt. /Benkő Levente: "Ma is érzem azt a rúgást". = Krónika (Kolozsvár), okt. 25./2005. április 13.Tófalvi Zoltán kiegészítette Sylvester Lajosnak a Háromszék 2004. november 5-i számában megjelent írását, amelyben az Angliában élő Szalay Edda segítségével a mártírhalált halt Szalay Attila emlékét idézte fel. A Kádár János vezette magyar párt- és kormányküldöttség 1958. február 22-e és 27-e között látogatott Romániába. Kádárnak az erdélyi magyarság elárulását jelentő beszéde 1958. február 24-én hangzott el Marosvásárhelyen. Ez a beszéd a nacionalista kurzus útjára lépett román hatalomnak felkínálta a lehetőséget, hogy leszámoljon az ,,ellenforradalmár-gyanús”, a magyar nemzeti szabadságharccal őszintén együtt érző erdélyi magyarokkal. Marosvásárhelyen nemcsak azt állította Kállai Gyula, hogy Magyarországnak nincsenek területi követelései a szomszédos államokkal, hanem azt is, hogy a magyar ,,ellenforradalom” elsősorban Romániára jelentett volna óriási veszélyt, hiszen területi követeléseket fogalmaztak meg. Valójában még véletlenül sem fogalmaztak meg területi követeléseket. A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem diákjai által megfogalmazott követelések 16. pontjában szerepelt annyi, hogy a nemzetközi fórumokon Magyarország képviselje a határon túli magyarok kérdését is. Kádárék tehát hazudtak, s ugyanakkor követelték az ,,ellenforradalmárok” példás megbüntetését. A küldöttség alig hagyta el Románia területét, a Kolozsvári III. Hadtest Katonai Bírósága 1958. február 27-én a korábbi ítéletekhez viszonyítva példátlanul szigorú büntetéseket rótt ki a Fodor Pál csíkszeredai vasútépítő mérnök nevével fémjelzett perben: a fővádlottat /Fodor Imre, Marosvásárhely 1996 és 2000 közötti polgármesterének édesapját/ 25 évi szigorított börtönbüntetésre ítélte, az ötödrendű vádlottat, Csiha Kálmánt, az Erdélyi Református Egyházkerület nyugalmazott püspökét pedig tízévi börtönbüntetésre. A 2004. december 5-i népszavazás gyökerei az 1958. évi, nemzetárulásként számon tartott ,,látogatásig” is visszanyúlnak. Kádárék látogatását követően egymás után hozzák a halálos ítéleteket és az életfogytiglan tartó börtönbüntetéseket: a Szoboszlay Aladár római katolikus pap nevéhez kapcsolódó legnagyobb politikai perben tíz személyt ítéltek halálra és végeztek ki 1958. szeptember 1-jén. Háromszék két neves személyisége, Ábrahám Árpád torjai római katolikus plébános és dr. Kónya István Béla ügyvéd is a mártírok között volt. Ugyancsak a kádári ,,látogatás” után került sor az ozsdolaiak perére, amelynek során Szígyártó Domokos molnárt 1959-ben azért ítélték halálra és végezték ki, mert kétszer rálőtt a kollektív gazdaság megalakulását tűzzel-vassal erőltető helyi párttitkárra. Tófalvi most készíti mindkét per teljes levéltári dokumentációját. A Szoboszlay-per levéltári anyaga meghaladja a 30 ezer oldalt, Szígyártó Domokos és négy vádlott-társának a perirata 10 ezer oldal körüli! Külön tanulmány készül a sepsiszentgyörgyi, német származású Hubbes Márton ritkán emlegetett hőstettéről is: a magyar forradalom hatására magyar nemzeti lobogóval vonult végig a város főterén. Nagy Lászlóék a budapesti Petőfi Kör mintájára hozták létre a Kossuth Kört. Háromszék tehát óriási véráldozattal fizetett azért, mert együtt érzett a magyar forradalommal. A Kisborosnyón Damó Gyula tanító jóvoltából felállított emlékmű híven tükrözi ezt a helytállást. A kádári diktatúra első kivégzett hőse – Dudás József – erdélyi volt, Gernyeszegről, illetve Marosvásárhelyről származott. A Corvin-köz legendás hősei, a Pongrácz fivérek Szamosújváron látták meg a napvilágot. Az újabb levéltári kutatások arra is fényt derítettek, hogy sok erdélyi fegyverrel a kezében harcolt a forradalom győzelméért. Köztük van a gyimesbükki Nagy Lakatos János, aki a Miskolc környéki harcokban vett részt. A Szekuritáté itthon azonosította és ítélte el súlyos börtönévekre. Így került sor arra a perre is, amelynek mártírja Szalay Attila 28 éves technikus. A jelenleg is Sepsiszentgyörgyön élő Jancsó Csaba, Bordás Attila, Szabó Lajos jóvoltából a Háromszék olvasói sokat tudnak a Székely Ifjak Társasága nevű szervezetről, amelynek kiskorú diákjai 1957. március 15-én megkoszorúzták a Sepsiszentgyörgy központi parkjában álló 1848-as honvédemlékművet. Szalay Edda meglepődne, ha olvashatná az édesapjára vonatkozó levéltári dokumentumokat, a vádpontokat. A Szekuritáté által összeállított vádiratokat, a dokumentumait nagy-nagy fenntartással kell kezelni. A Szekuritáté megpróbált hiteles bizonyítékokat is összegyűjteni, s ezeket felnagyítva fogalmazták meg a vádakat. Az 1958/466. számú ügyirat Szalay Attilára vonatkozó dokumentumai szerint Szalay Attila lakatos ellen 1958. április 12-én indította el a nyomozást Fábián Márton marosvásárhelyi szekus főhadnagy. A vád: ,,...a magyarországi ellenforradalmi események idején Szabó Lajossal közösen kommentálták a külföldi rádióadók híreit, felnagyították a Magyar NK ellenséges elemeinek tevékenységét, ellenségesen nyilvánultak meg a népi demokratikus rendszerrel szemben. A beszélgetéseket követően Szalay Attila gyanúsított megegyezett Szabó Lajossal, hogy utóbbi létrehoz egy ellenforradalmi szervezetet, amelynek tagjai nacionalista, sovén érzelmű elemek. Szalay Attila megfogadta, hogy személyesen támogatja a szervezet felforgató tevékenységét, és mindvégig megfelelő tanácsokat ad az ellenforradalmi működésük során.” Szalay Attila egy német márkájú pisztolyt és hozzá tartozó golyókat szerzett. A Szalay Attilát és társai perében a kilenc fiatal névsora: Szalay Attila, Szabó Lajos, Bordás Attila, Gyertyánosi Csaba, Jancsó Csaba, Gyertyánosi Gábor, Jancsó Sándor, Molnár Béla és Sándor Csaba. A vádirat szerint Szalay Attila vezetésével egy nacionalista csoport létrehozta a Székely Ifjak Társasága nevű ellenforradalmi szervezetet. – Az 1956-os, kapcsolódó politikai perek azonos klisék szerint zajlottak. Igyekeztek háromnál több személyt letartóztatni, vád alá helyezni, hogy rájuk süthessék a ,,szervezet” bélyegét. A vádirat sejteti: milyen brutális, szadista módszerekkel próbáltak vallomást kicsikarni a letartóztatottakból. A vádlott-társak kihallgatásainak jegyzőkönyvei alapján állították össze a vádiratot, a vádlott-társak voltak a tanúk. A bírói testület tagjai, az egykori börtönőrök akik halálra kínozták Szalay Attilát, még élnek. A Volt Politikai Foglyok Szövetsége háromszéki szervezete elnökének, Török Józsefnek a drámája is bizonyítja, hogy 1965-ben, 1966-ban is ítéltek el erdélyi magyarokat azért, mert tíz évvel korábban együtt éreztek magyarországi sorstársaikkal. A Pongrácz fivérek kiskunmajsai kápolnájában – Tófalvi Zoltán kutatásai alapján – központi helyen látható Erdély 1956-os mártírjainak teljes név- és személyi adatsora. Tófalvi levéltári kutatásai alapján rövidesen elkészül a börtönben agyonvertek, agyonkínzottak teljes névsora is, curriculum vitae-je, köztük a Szalay Attiláé is. /Tófalvi Zoltán: Élő múlt: Kiegészítés a SZIT-perhez. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 12., folyt. ápr. 13./ Előzmény: Sylvester Lajos: Megmaradt a vadság a maga szépségében. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), 2004. nov. 5./2006. október 3.Hat évig raboskodott román fegyházakban Jancsó Csaba, amiért sepsiszentgyörgyi társaival együtt szolidarizált a budapesti ötvenhatos eseményekkel. Bukását a Székely Ifjak Társasága szervezésében történt negyvennyolcas obeliszk megkoszorúzása hozta. Tizenöt éves, nyolcadik osztályos diákja volt a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumnak, amikor Budapesten kitört a forradalom. Október 24-én tizennegyedmagával együtt létrehozták a Székely Ifjak Társaságát (SZIT). A szervezet célja volt a felkészülés arra a pillanatra, amikor a magyarországi forradalom eléri Erdélyt, Székelyföldet. 1956 novemberében elbukott a szabadságharc Magyarországon, a szervezet tagjai azonban úgy döntöttek, hogy tenniük kell valamit. 1957. március 15-re virradóan megkoszorúzták titokban Sepsiszentgyörgyön a negyvennyolcas obeliszket. A következő évben, az 1848-as szabadságharc 110. évfordulója alkalmából ismét koszorúzásra készült a SZIT. A szekusok előre megjelentek, számítva arra, hogy a koszorúzás megismétlődik. Amikor Bordás Attila, Gyertyánosi Csaba és Jancsó Sándor elhelyezte a koszorút, váratlanul több helyről származó rendőrsíp füttye hallatszott. Csak Bordást tudták elkapni, a másik két fiatal elfutott. Bár nem vett részt az éjjeli akcióban, Jancsó Csabáért az iskolába jöttek el a szekusok, a másik két fiatalt is bevitték. Júniusban volt a tárgyalás, Macskássi Pál kolozsvári katonai törvényszéki bíró vezetésével. Jancsó Csabát 10 évre, a 29 éves Szalai Attila 18 évre, Molnár Bélát 6 évre ítélték, a többiek 7 és 15 év közötti elzárásra. Zsilaván a börtönben megverték Jancsó Csabát, mert megcsókolta az őt meglátogató édesanyját. Később Brailától 75 kilométerre lévő munkatelepre vitték, több száz társával együtt, ahol gátat építettek. Egy főnek naponta 3,2 köbméter földet kellett kiásnia. A kosz, a hiányos táplálkozás miatti legyengülés, a fertőzött, Dunából származó ivóvíz miatt 1960-ban kitört a tífuszjárvány, s ennek áldozata volt Jancsó Csaba is. Könnyebb munkára vitték, répát szedni Gradinára, ahol Páskándi Gézával együtt dolgozott. Jancsó Csaba 1964. augusztusában szabadult. Munka után esti líceumba járt, elvégezte a X. és XI. osztályt, majd érettségi után beiratkozott a faipari technikumba. A szekusok az évek során egy percig sem hagyták alább megfigyelését. /Domokos Péter: Erdélyi ötvenhatosok. Tíz év koszorúzásért. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 3./2012. október 23.Szalay Attila mártíromságaA Szalay Attilára vonatkozó dokumentumok szerint a textilgyári lakatos ellen 1958. április 12-én indította el a nyomozást Fábián Márton marosvásárhelyi szekus főhadnagy. A vád: ,,...a magyarországi ellenforradalmi események idején Szabó Lajossal közösen kommentálták a külföldi rádióadók híreit, felnagyították a Magyar N. K. ellenséges elemeinek tevékenységét, ellenségesen nyilvánultak meg a népi demokratikus rendszerrel szemben. A beszélgetéseket követően Szalay Attila gyanúsított megegyezett Szabó Lajossal, hogy utóbbi létrehoz egy ellenforradalmi szervezetet, amelynek tagjai nacionalista, sovén érzelmű elemek. Szalay Attila megfogadta, hogy személyesen támogatja a szervezet felforgató tevékenységét, és mindvégig megfelelő tanácsokat ad ellenforradalmi működésük során.” Szalay Attila és társai perében a kilenc fiatal: Szalay Attila, Szabó Lajos, Bordás Attila, Gyertyánosi Csaba, Jancsó Csaba, Gyertyánosi Gábor, Jancsó Sándor, Molnár Béla és Sándor Csaba. A vádirat szerint Szalay Attila vezetésével egy nacionalista csoport létrehozta a Székely Ifjak Társasága nevű ellenforradalmi szervezetet. Az 1956-os, kapcsolódó politikai perek azonos klisék szerint zajlottak. Igyekeztek háromnál több személyt letartóztatni, vád alá helyezni, hogy rájuk süthessék a „szervezet” bélyegét. A vádirat sejteti, milyen brutális, szadista módszerekkel próbáltak vallomást kicsikarni a letartóztatottakból. A vádlott-társak kihallgatásainak jegyzőkönyvei alapján állították össze a vádiratot, a vádlott-társak voltak a tanúk. A bírói testület tagjai, az egykori börtönőrök, akik halálra kínozták Szalay Attilát, még élhetnek. A Volt Politikai Foglyok Szövetsége háromszéki szervezetének elnöke, Török József drámája is bizonyítja, hogy 1965-ben, 1966-ban is ítéltek el erdélyi magyarokat azért, mert tíz évvel korábban együtt éreztek magyarországi sorstársaikkal. Tófalvi Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. március 9.„Gyújts világot a tiszta gondolatnak” – 25 éves a Körösmente Irodalmi KörAz idők változnak, s mi bennük változunk. A milliószor idézett latin mondás jár az eszemben, miközben szombaton délután a kisjenő-erdőhegyi református egyházközség közösségi termének „elnökségi asztalától” (vajon milyen jogon-okon ültettek oda?) a szinte teljesen megtelt teremben ülőket nézegetem. Emlékszem a kör tagjainak némelyikére húsz évvel ezelőttről… Közben a gyönyörű, napsütéses délutánon az a (talán tavaszi, talán nyári) nap jut eszembe, akaratlanul is, amikor ennek a közösségi háznak, ahol most összegyűltünk, az alapjain dolgoztak a (többnyire, talán egészében önkéntes) helybeli, egyházközséghez tartozó kőművesek-ácsok. A tiszteletes úrtól hallom, aki a nem helybeli érdeklődőknek a kívülről-belülről nagyon szépen felújított templomot bemutatja – a környékét is nagyon szépen rendbe tették –, hogy az melyik évben is lehetett, természetesen (jóval) 1989 után. Mert azelőtt, ezt már nem is kell mondania, egy magyar egyházközség „terjeszkedése”, egy közösségi ház felhúzása a lehetetlenség határait súrolta. Akkoriban azonban, amikor e ház felhúzása elkezdődött, az erdőhegyi református egyházközség a mostaninál sokkal népesebb volt, a Körösmente kör pedig már (illetve még) fénykorát élte. Amint Csanádi János ny. magyartanár a kezdetekre emlékezve később elmondta: 1989 karácsonyán a kisjenő-erdőhegyi magyar fiatalok kis csoportja kereste fel, s akkor határozták el, hogy megalakítják (a magyarság érdekvédelmi szervezetén, az RMDSZ-en kívül) az irodalmi kört is. Mintegy két évtizeden keresztül a kör intenzíven, rendszeresen működött – sok megyei szintű, köztük aradi rendezvényen is emlékezetesen szerepelt –, az utóbbi öt évben azonban tevékenysége alábbhagyott, pillanatnyilag, tudomásunk szerint, hivatalosan elnöke, vezetősége sincs. A szombaton a (mellesleg jól sikerült negyedszázados) megemlékezést levezénylő Csanádi János nyugalmazott magyartanár ezt sem hagy(hat)ta figyelmen kívül, amikor két és fél évtized sommás mérlegét megvonta. Megemlékezett többek között azokról, akik az egykori alapító tagok közül azóta végleg eltávoztak (dr. Deák Emese orvosnőről, Czéczi Ditlindérőlm Molnár Béláról) vagy azokról a „tiszteletbeli tagokról” (Adorjáni Nagy Aranka és Mézesné Kovács Eta költőkről), akik, bár nem éltek akkoriban Kisjenő-Erdőhegyen, a Körösmentéhez tartozóknak számítottak. És természetesen szó esett a város nagy költőjéről, Olosz Lajosról (Nagyzerinden, ahol a tanár úr sokáig tanított) az ő nevét viseli az irodalmi kör, és a Körösmente számára is meghatározó személyiségnek, szellemi mentornak számított, bár alakulását, aminek biztosan nagyon örült volna, már nem érhette meg. Eljött viszont az ünnepségre két leány-unokája, férjével együtt, akiket nagy tisztelettel fogadott a közönség. A 25 éves évforduló egyébként nem volt belterjes ünnepség, minthogy arra az Aradon megjelenő Irodalmi Jelen folyóiratot is meghívták. Bege Magdolna, a Nyugati Jelen főszerkesztője és az Irodalmi Jelen mindenese az idén immáron 15 esztendős, Böszörményi Zoltán költő, író által alapított folyóirat történetét vázolta, ismertetve különböző (8–12-16-32 oldalas, illetve könyv alakú, pár éve interneten is megjelenő) változatait és célkitűzéseit, kiemelve: a Nyugati Jelen havonta megjelenő nyolcoldalas melléklete elsősorban a régióbeli alkotókat karolja fel. Szólt ugyanakkor az Irodalmi Jelen könyvekről, köztük a legutóbbiról, és a napokban megjelenő Juhász Béla-kötetről (Legyőztük a rákot). Réhon József (aki nem először volt a Körtösmente Irodalmi Kör vendége, és tagjai közül többeket is tanított) Ken Tibes, alias Benedek István A Leonardo-madár című, az Irodalmi Jelen-könyvek legutóbbi kötetét ismertette, s megemlékezett az aradi középiskolában végzett, ma Németországban élő szerző egyik előző (Nem a ruha eszi az embert) kötetéről is. A délután főszereplői természetesen a helyi, jubiláló irodalmi kör tagjai voltak, de előttük még – tekintettel a közelgő nőnapra – Papp József erdőhegyi református tiszteletes olvasott fel (művészi szinten) egy „derűs költeményt”, Darvas Szilárd közismert versét a férfi–nő kapcsolatról. A kör régi tagjai (Molnár Erzsike, Pálfi Károly, Sime Judit, Szilasi Ildikó, Gál Éva) adtak elő Reményik-. Olosz- és Tóth Árpád-verseket, de elhangzott (a közelgő március 15. előtt tisztelegve) Petőfi Nemzeti dala is, Molnár Márton megzenésítésében és előadásában. A jubileumi ünnepség az erdőhegyi iskolások Életfa-pályázattal kapcsolatos műsorával ért véget. A kívülálló pedig arra gondolt: 10-15 év múlva megírhatja-e az akkori krónikás a kör 35. vagy 40. születésnapjáról szóló beszámolót?… Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad) 2015. április 7.Emléktáblát avattak a szalacsi iskolábanHúsvétvasárnap emléktáblát avattak a szalacsi iskola földszintjén a budapesti Molnár Béla emlékére, aki a helyiek Béla bácsijává lett, és a falu díszpolgári címét is megkapta évekkel ezelőtt. Az emléktábla civil kezdeményezés alapján, közadakozásból készült. A Szalacs díszpolgári címével kitüntetett Molnár Béla a valamikori Ikarusz budapesti Művelődési Házának igazgatójaként a sors jóvoltából megismerkedett Szabó Tibor szalacsi származású agrármérnökkel, aki annyit beszélt neki Szalacsról és az itteni vidékről, emberekről, hogy az meggyőzte a nagyvállalat igazgatóját: engedélyezze, hogy a romániai változások után meglátogassa a falut a művelődési ház autóbuszával és egy ottani csapattal. Pár napos szalacsi tartózkodásuk közben bebarangolták a vidéket, beszédbe elegyedtek a híres szalacsi pincesor gazdáival, megismerkedtek a tantestülettel és sok-sok iskolás gyerekkel. A látogatás vége az lett, hogy Molnár Béla elvitte magával a tantestület által kiválasztott, leginkább rászorulónak vélt 40–45 gyereket egy 5–6 napos anyaországi kirándulásra. Sikerült neki varázslatos programokat kitalálni, azokat megvalósítani úgy, hogy gyermekeink semmit nem adtak, csak kaptak. Élményekkel megrakodva A mindenki számára tanulságos kirándulást követően az következett volna, hogy a következő esztendőben mi, szalacsiak fogadjunk egy ottani csapatot, de Béla bácsi – már bátran nevezhetjük így, mert ő lett a szalacsiak „Béla bácsija” – azt mondta: még mindig mi következünk. Így ismét ők vitték, ellátták, nyaraltatták, majd épségben és ajándékokkal meg élményekkel megrakodva hazahozták gyermekeinket. Ki tudja, meddig folytatódott volna ez a folyamat, ha Béla bácsit meg nem támadja a gyilkos kór. Hosszas és fájdalmas műtétek sorozata következett, munkaadója beteg-nyugdíjazta, de ő nem adta fel: könyvtárosi, népművelői munkát folytatott, tanított több iskolában is, tevékenyen vezette a gyermelyi nyugdíjasok körét – és Szalacsra látogatott minden falunapon, míg az egyiken díszpolgára lett. Sajnos a kórt nem tudta végleg legyőzni, 2013-ban örökre itthagyott bennünket. Ezen a húsvéton neki állított emléket az a kétmaroknyi ember, akik Bokor Szilárd kezdeményezésére (aki maga is a kiránduló gyerekek között volt egy alkalommal) felavatták a Béla bácsi tiszteletére igazgatói engedéllyel elhelyezett emléktáblát, mely teljesen civil kezdeményezés alapján, közadakozásból készült egy hozzáértő vésnök keze munkája nyomán. Civil kezdeményezés Az avatón részt vett Béla bácsi nagyobbik lánya, Kata és pedagógus férje, két volt diák, Jagos Helén és Nagy Tibor megkoszorúzta az emléktáblát, Pitó Lajos római katolikus plébános megszentelte, Szabó Zsolt református lelkész pedig megáldotta és méltatta Béla bácsi tevékenységét. Jelen volt a díszpolgári címet adományozó akkori polgármester, Dávid Károly, és Horváth Béla mostani elöljáró, valamint Vida Attila szintén mostani polgármester, az iskola volt igazgatói közül Rácz Barna és Bokor István, illetve a mostani igazgató, Kiss Edit is. A Dunakesziről jött Bokor Tünde (szintén pedagógus) és fia, Balázs Béla bácsi kedvenc dalát adták elő, egy negyedikes kislány, Boróka pedig Petőfi-verset szavalt. Beszédet mondott Szabó Csongor és Bokor István, mindketten Béla bácsi közeli ismerősei, barátai. Molnár Béla hozzátartozói meghatottan köszönték meg e civil kezdeményezésből létrejött megemlékezést. A tábla felirata „A világlátás nagy nevelőiskola, nemesíti a szellemet, tágítja az értelmet és kiírtja az előítéleteket. Molnár Béla (1936–2013) 1990–1992 között a Budapesti Ikarusz Művelődési Központ igazgatójaként, több mint 100 szalacsi iskolás és pedagógus anyaországi utaztatását és ottlétének finanszírozását szervezte erőn felül teljesítve, szívügyének érezve a szalacsiak sorsát. Készíttették az emlékét őrző egykori diákok és pedagógusok.” Bokor István erdon.ro 2015. november 14.Sepsiszentgyörgyi koszorúzók (Ezerkilencszázötvenhat Erdélyben)A magyar forradalmi események hatására alakult meg a sepsiszentgyörgyi Gyertyánosi Gáborék Libóc részi lakásában a Székely Ifjak Társasága. Alapító tagok: Szalay Attila, Jancsó Csaba, Bordás Attila, Jancsó Sándor, Gyertyánosi Gábor, Gyertyánosi Csaba, Sándor Csaba, Molnár Béla és Szabó Lajos. Valamennyien a helybéli Székely Mikó Kollégium diákjai voltak. Később csatlakozott a szervezethez három lány a textiliskolából. A forradalmi harcok nagyon foglalkoztatták a kisdiákokat, „edzették” magukat az eljövendő „nagy harcokra”: kést dobáltak, fejszével célba dobtak, közös kirándulásokat szerveztek. Romantikus lelkesedésüket, gyerekes naivságukat mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az uzsonnát is a kriptában fogyasztották el, hogy ezzel is edzzék magukat. Ezután már csak vérszerződés következhetett. Szabó Lajos karján még ma is látszik a sebhely. A szervezet tagjai esküt tettek, majd megválasztották a vezetőséget. Az elnök Szabó Lajos lett, mert ő volt az idősebb. Ezért kapott 15 évi börtönbüntetést. A másodrendű vádlott Bordás Attila volt, mert kidolgozták az alapszabályzatot is. A szervezkedés modelljéül az Ifjú Gárdát választották. A magyar forradalom leverése után a szervezkedés fokozatosan megszűnt. Még el-eljártak kirándulni – (az ott készült fényképek corpus delictinek számítottak) –, tartották a barátságot, de már nem gyűléseztek. 1957. március 15-én, majd 1958. március 15-én a csoport néhány tagja megkoszorúzta a Sepsiszentgyörgy központjában lévő 1848–49-es emlékművet. A vádirat a gyerekes dolgot óriásira fújta fel: „A Mikó Kollégium meggondolatlan, felelőtlen diákjai közül egynéhányan a magyarországi ellenforradalmi agitáció hatására arra vetemedtek, hogy a népi demokratikus rendszer ellen fegyveres szervezetet alakítsanak, amelynek tagjai – a magyarországihoz hasonlóan – fegyveres terrortámadásokat hajtanának végre hazánkban. A banda tagjai soviniszta elfogultságukban nem átallottak 1957. március 15-én titokban koszorút elhelyezni az 1848-as emlékmű talapzatára, az 1956-os magyar ellenforradalmárok emlékére. A tettüket megismételni akaró banditák azonban 1958. március 15-én lebuktak, s megkapták méltó büntetésüket.” A szervezet legidősebb tagja Szabó Lajos volt, ő akkor töltötte a 26. életévét, Szarkay Attila 18 éves volt, a többiek 15–16 éves gyerekek. Később az alapító tagokhoz csatlakozott Szász Farkas, Szász János és Demeter Szabolcs, de ők hamar lemorzsolódtak, így a súlyos börtönbüntetést elkerülték. A gyerekek úgy képzelték el, hogy a SZIT név már önmagában is jelképes, tehát szítást, lázítást is jelent. A nevet a securitatén és a bíróságon SZISZ-re változtatták (Székely Ifjak Szövetsége), hogy mindenáron rájuk foghassák a tudatos rendszerellenes fegyveres szervezkedést. Az első koszorúzásnál Jancsó Csaba, Jancsó Sándor, Bordás Attila és Gyertyánosi Csaba volt jelen. Sepsiszentgyörgyön hamar elterjedt a hír: megkoszorúzták a negyvennyolcas emlékművet! A hatóságokat és a securitatét is annyira meglepte, hogy csak március 15-én délután szedték le az emlékműre március 14-én éjjel elhelyezett koszorút. A diktatúra nyomasztó éveiben valóban felemelő és bátor tett volt a kisdiákok koszorúzása. Az egész város és környéke megmozdult, a diákság körében nagy volt az izgalom. A parázs alatt izzott az elégedetlenség. 1958. március 15-én is hasonló körülmények között próbálták megkoszorúzni az 1848-as emlékművet. Ekkor is az 1956-os forradalom áldozataira akartak emlékezni és emlékeztetni. Hárman voltak a csoportban: Bordás Attila, Jancsó Sándor és Gyertyánosi Csaba. Amikor Bordás Attila a koszorút az emlékmű talapzatán elhelyezte, megszólalt a szekus sípszó, minden irányból rohantak feléjük, Bordás Attilát elfogták, a másik kettő elmenekült, csak később kerítették kézre őket. Bordás Attilát rettenetesen megverték, véres lett az arca, ruhája. Alig múlt tizenhat éves! Miközben a kiskorú gyerekeket a marosvásárhelyi securitatén vallatták, a Székely Mikó Kollégiumban sor került a nagy „színjátékra”: összecsődítették a kollégium diákjait, s kemény szavakkal bélyegezték meg a letartóztatottak „ellenforradalmi” magatartását, s figyelmeztették valamennyiüket: ha valaki hasonló bűnt követ el, azonnal börtönbe zárják. A tárgyalásra Marosvásárhelyen 1958. június 3-án került sor. Ezúttal is a szadista Macskási Pál volt az elnök. Cazan ügyész fasiszta, horthysta, ellenforradalmi bandának nevezte a SZIT kilenc letartóztatott tagját, és halálbüntetést kért a gyerekekre. Valóban elrettentő ítéleteket hirdettek ki: Szalay Attila 18 év (meghalt a börtönben! – T. Z.), Szabó Lajos 15 év, Gyertyánosi Csaba és Bordás Attila 12–12 év, Gyertyánosi Gábor és Jancsó Csaba 10–10, Jancsó Sándor 8, Sándor Csaba 7, Molnár Béla 6 évi szigorított börtönbüntetést kapott. Mindez kényszermunkával is párosult, függetlenül attól, hogy az elítéltek, kettő kivételével, kiskorúak voltak. A börtönben, a duna-deltai megsemmisítő táborokban, a kiskorúak nagyaknai börtönében a legkegyetlenebbül bántak a koszorúzó gyerekekkel. Jancsó Csabával a zsilávai börtönben készítettem tévéinterjút: közel negyven év távlatából is borzalommal emlékezett az elszenvedett kínzásokra, verésekre. A koszorúzók tettéhez szorosan kapcsolódott a sepsiszentgyörgyi Kossuth Kör nevű szervezkedés. A budapesti Petőfi Körhöz hasonlóan vitákat szerveztek a nép körében jelentkező elégedetlenségek kapcsán. Mindannyian lebuktak, a résztvevőket 15–20 évi börtönbüntetésre ítélték: Nagy Lászlót 20, Erőss Jánost 15, Csákány Zsigmondot 12, Tompa Editet 7 évi börtönbüntetéssel sújtották. Mindannyian értelmiségiek voltak. Tófalvi Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. október 9.„Ideje elszakadnom Sztálintól...”Beszélgetés Kun Miklós történésszel, Szovjetunió-kutatóval Kun Miklós Széchenyi díjas történész, a Károli Gáspár Református Egyetem professzora egyike a legismertebb magyar Oroszország-kutatóknak. 1946. július 11-én Kasinban, a sztálini Szovjetunióban született, gyermekkorát erdélyi – nagyenyedi származású – nagyanyja, Gál Irén zongoratanár közelségében töltötte. 1959 után családjával visszatér Magyarországra, majd 1964-től beiratkozott az ELTE történelem-orosz szakára. Bár korai kutatásai a 19. századra fókuszáltak, figyelme hamar Oroszország, majd a Szovjetunió felé fordult. Számos alkalommal kutatott szovjet levéltárakban, több kötete foglalkozik Sztálinnal, Leninnel, Bakunyinnal és a prágai tavasszal is. Utóbbi években a Gulág-jelenséget kutatja. Kun Miklós több ismeretterjesztő dokumentumfilmben is szerepelt, nevéhez köthető többek között A rejtélyes XX. század című történelmi sorozat, amely a határon túl, így Erdélyben is nagy népszerűségnek örvendett. Kolozsvári előadása A titkos szovjet történet címmel eddig közöletlen levéltári forrásokra alapozva járta körül a sztálini rendszer és a Gulág jelenség néhány máig rejtélyes aspektusát. Teltházas előadása előtt (amelyről a Szabadság szeptember 30-i lapszámában közölt részletes beszámolót, – szerk. megj.) a történésszel beszélgettem életútjáról és tudományos munkásságának főbb állomásairól. – Gyermekkorát a Szovjetunióban töltötte, ahol nagyanyja, Gál Irén és nagynénje örömmel idézték fel Kolozsvár városát és az itt töltött emlékeket még azokban a nehéz időkben is. Mit idézne fel gyermekkorából, és hogyan élt tovább Kolozsvár mítosza az innen a Szovjetunióba elszármazott emberek emlékezetében? – Nagyanyámékkal négyen voltunk magyarok Kasinban, egy furcsa kis városban, ahol az akkori lakosság mintegy fele száműzött volt. Nemigen érintkeztek ezek az emberek egymással, ritkán találkoztak vagy beszélgettek. Édesanyám maga is orosz volt, ő szegény nem nagyon tanulta meg Arany János csodálatos nyelvét, még akkor sem, amikor később Magyarországon orvosnő lett, pedig ott ez már elengedhetetlen lett volna. Ennek ellenére otthon a családban mi csak magyarul beszéltünk, igazából nekem magyar volt az anyanyelvem. Kolozsvár nevét, érdekes módon, hamarabb hallottam, mint Budapestét, hiszen nagyanyám és az ő nővére, Hánika nagyenyedi származásúak voltak, de az élete úgy alakult, hogy egy ideig Kolozsváron, a Kovács utcában élt és a város „szépleánya”, elismert zongoratanárnője és művészeti életének jól ismert alakja lett. Miután elengedték a börtönből és a Gulágról, nagyanyám szinte itta magába a magyar szót, és nővérével sokszor idézték fel előttem Kolozsvár emlékét, így a város számomra szinte úgy vált otthonommá, hogy nem is jártam gyermekkoromban erre. Már Magyarországon voltunk, amikor az 1960-as években aztán további történeteket hallottam a kincses városról számos neves értelmiségitől, így Basilides Máriától és férjétől, Péterfi Istvántól, de rengeteget tudtam meg a család jóbarátjáról, Janovics Jenőről az ismert színházigazgatóról és filmrendezőről, valamint Bernáth Ilma festőművészről is, akinek a műveit jó ideje szisztematikusan gyűjtöm. Kolozsvár számomra azóta mitikus hely. Amikor itt vagyok, itthon érzem magam. Ez egy olyan tiszta hely, mint a borszéki víz: legszívesebben ideköltöznék, legalább az év egy részében. Nagyon szeretem ezt a várost, még ha a mai Kolozsvár már nem is olyan, mint amilyennek nagyanyám leírta, itt megvan még a magyar kultúra sajátos varázsa. – Kutatásai igen széleskörűek. Foglalkozott az orosz anarchizmus és a kortárs újbaloldal ikonikus alakjával, Bakunyinnal, de könyvet írt Leninről, a prágai tavaszról és Sztálinról is. Hogyan jutott el Kossuthtól Sztálinig? – Szabad György történész volt az egyik példaképem, de voltak még idősebb tanáraim is. Perényi József híres történész például nagy hatással volt rám, oroszországi kutatásaim alatt tudtam meg például milyen elmarasztalóan vélekedtek róla és Szegfű Gyuláról. Az ő tanácsára kezdtem el foglalkozni 18–19. századi történelemmel, különösen a Kossuth-emigrációval. Tőle és az idősebb történész-generációtól tanultam meg a levéltári források jelentőségét, a sine ire et studio elvét, amely bár sokáig idegenül hatott számomra, ma már belátom, hogy nagyon hasznos tanács volt. Megtanultam elég jól angolul is a kutatásaim alatt, aztán jöttek a szláv nyelvek. Most például az ukrán holodomor története érdekel, így az ukrán nyelvvel is elkezdtem foglalkozni. Megdöbbent, hogy a közel 7 millió ukrán mesterséges kiéheztetését sokszor a nyugati szakirodalom természetes jelenségeként, a klímaváltozás hatásainak tünteti fel, miközben tudnivaló, hogy Sztálin szándékosan pusztította el az ukrán parasztság nagy részét. Ugyancsak ő volt az, aki kitalálta a kvótarendszert, az ún. „bűnös nemzetek” – tehát a Szovjetunió határvidékén élő nemzetek – kitelepítéséről szóló rendelkezést. Afgán, csecsen, észt, lett, de még a román csoportok is a bűnös és nemkívánatos nációk csoportjába lettek sorolva, és sajnos ezeket az etnikumokat Sztálin – ahogy Hitler is – szisztematikusan mozgatta és nemegyszer megtizedelte. Ennélfogva értelmetlen a 20. század két legszörnyűbb diktátorát bármilyen formában is összehasonlítani, hiszen mindkettő leírhatatlanul gonosz tetteket vitt végbe. Levéltári kutatásaimból pedig tudom, hogy Sztálin ezeket a tetteket személyesen vezényelte és az 1930-as évek Nagy Terrorjának, az uránbányászat áldozatai, a Gulág halottai és a holodomor áldozatai mind közvetlenül az ő lelkiismeretét terhelik. Gorbacsov idején már elkezdték megnyitni a szovjet levéltárakat és lehetőség nyílt a Sztálin-korszak részletes irodalmát és forrásait kutatni. Így lehettem az elsők között, akik hozzájutottak Sztálin személyes levelezéséhez, amelyből főleg a lányával folytatott freudi levelezés fogott meg. Sztálin és a lánya közötti rendkívül szoros viszonyról azóta könyvtárnyi szakirodalom keletkezett, angol és magyar nyelvű köteteimben is foglalkoztam ezzel. De még mielőtt Sztálinnal kezdtem volna foglalkozni, orosz nyelven írtam egy nagy könyvet Nyikolaj I. Buharinról, az anarchizmus egyik vezető alakjáról és a bolsevik mozgalom fő ideológusáról. Számos jelentős emberrel ismerkedtem meg kutatásaim folyamán, így Buharin özvegyével is, aki évtizedekig küzdött férje rehabilitációjáért, és a Sztálin kormány 80-as években még élő tagjaival, rengeteg Gulág túlélővel, Hruscsov lányával, Molotov nevelt fiával valamint egykori KGB ügynökökkel is. Édesanyám többször mondta, hogy számára óriási csalódást okozott, hogy Kossuth és a 19. század nemes alakjait követően egy köztörvényes bűnözővel, Sztálinnal kezdtem el foglalkozni. Anyám halála után Sztálinról szóló könyveimet az ő emlékének ajánlottam, és most már érzem, hogy ideje elszakadnom ettől a rémisztő alaktól, nem egészséges viszony ennyi éven át kutatni. – A Gulágról sokáig csak a szépirodalomból és az onnan visszatért erdélyiek visszaemlékezéseiből tudhattunk itthon. Azóta több kutató is foglalkozott a mintegy 5000 kolozsvári deportált fogoly történetével és úgy tűnik, felélénkülni látszik az erdélyi Gulág-kutatás. Hogyan látja ön ezt a jelenséget és milyen további források, kutatási témákkal foglalkozhat egy mai jelenkorász? – Félreértés ne essék, Erdélyben és Kolozsváron számos olyan történész van, aki tízszer, százszor többet tud az erdélyi front, a székelyföldi események vagy épp a Maniu-gárda tevékenységéről, mint jómagam. Amit esetleg én hozzátehetek ezekhez az eseményekhez azok az eddig ismeretlen levéltári források, amelyeknek szerzői az Erdélyben állomásozó szovjet csapatok tisztjei voltak. Ezekből a dokumentumokból kitűnik, hogy a helyi lakosság nem kedvelte a szovjet csapatokat, eltűrte azok jelenlétét, hogy így meneküljön a nagyobb baj elől. Leírásaik nagyon részletes képet mutatnak a korabeli Kolozsvárról is, egyedülálló kordokumentumoknak számítanak. Ugyancsak érdekes forrásként szolgál egy kommunista tiszt, Vas Zoltán hagyatéka. Tizenhat évet töltött fegyházban, majd 1956 után háttérbe szorul. Hagyatékában elképesztő dolgokat írt le Erdélyről, amelyet érdemes lenne közreadni. Gyermekkoromban és később is számos olyan erdélyi értelmiségivel találkoztam, akik történeteit – így egy Molnár Béla nevű orvosprofesszor visszaemlékezéseit – érdemes lenne papírra vetni. – Lankadatlan kutatónak bizonyul, aki nemcsak kutat és közöl, de fontosnak tartja a tudományos ismeretterjesztés műfaját is. Milyen projekteket tervez és milyen perspektívát lát a kortárs tudományos ismeretterjesztés műfajában? – Nagyon jólesik, hogy legutóbbi kolozsvári látogatásom alkalmával is a patinás utcákat járva sokan rám köszöntek. Hat könyvet írtam az Akadémiai Kiadónak, megjelentek könyveim vietnámi, portugál és görög nyelven is. A tudás átpolitizált, gyakran alkalmazkodik az aktuálpolitikához, de én igyekszem kimaradni ezekből a rendszerekből. Ezt megtanultam a Szabad Európa Rádióban. A tudás ismertetése azonban hamar elszáll, olyan ez, mint a kandalló tüze: állandóan táplálni kell, mindig új dolgokkal kell előrukkolni, különösen a tudományos ismeretterjesztés műfajában. Ezért olvasok sokat ma is, van, hogy néha két-három perces szerepléseimhez száz oldalt is elolvasok. Most több könyv-projekten is gondolkodom, hátha sikerül megírnom még ezeket: Kelet-Európa 1945 után, George Orwell hatása a mi régiónk másképp gondolkodóinak körében, 1956 titkos története. De az igazi vágyam mégis az, hogy visszatérhessek eredeti kutatási területemhez, a 19. századi történelemhez: kipróbálni azt, hogy mai szemmel, mai fejjel hogyan látom annak a kornak a nagy történelmi eseményeit és olyan ikonikus alakjait, mint Klapka György vagy Kossuth Lajos. Remélem, sikerül ezt megérnem. T. Szabó Csaba A szerző történész, az Erdélyi Figyelő munkatársa Szabadság (Kolozsvár) lapozás: 1-10
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
